Általában az oktatás helyzetéről II.

(a tüntetés margójára!)

 

 

Joggal tehetjük fel a kérdést:

vajon miért is kapcsolódnak negatívumok a pedagógusok tevékenységéhez, amikor általában tagadhatatlanul megvan bennük a jóakarat, sokukat jellemzi a végtelen munkabírás, a kitartás és az állhatatosság, számosan komoly áldozatokat hoznak hivatásuk érdekében. Többnyire készséggel vállalják azt az irdatlan felelősséget, ami munkájuk során rájuk nehezedik. Sok olyan elhivatott pedagógus működik a pályán, aki szereti az általa képviselt ügyet, sőt cinizmus nélkül mondhatjuk, hogy őszintén hisz is benne. Szép számmal akadnak közöttük olyanok, akik még mindig tudnak lelkesedni annak dacára, hogy rengeteg nehézséggel kell megküzdeniük, számos kudarc éri őket, és társadalmi presztízsük fájdalmasan alacsony.

Jogos-e vajon az a szemrehányás, hogy e hit és lelkesedés mögött gyakorta nincs minőségi tartalom? Hogy sok pedagógusból bizony hiányzik a szakmai, szellemi igényesség? Hogy általában elmondható róluk, hogy ha valamilyen akadályba ütköznek, vagy ha elmarad munkájuk pozitív visszaigazolása, lendületüket vesztik, és vagy teljesen leállnak, vagy a lehető legkisebb ellenállás irányába hajlandók csak elmozdulni? Vajon mi indokolja ezeket a tagadhatatlanul valóságos jelenségeket? A szorongás? Az önbizalom hiánya? A kiszolgáltatottság? A kiábrándultság? A kiégés? Vagy valami más?

A problémák halmozódása, a túlfáradás, a kiszámíthatatlanság hajlamossá tesz arra, hogy minden bajért és sikertelenségért a lehetetlen körülményeket okoljuk. Milyen szintig mentik fel a pedagógust a nehezedő feltételek, a gyakran mostoha körülmények? A munka minőségének romlásáért valóban csak külső tényezők okolhatók?

 

Előfordul, hogy a pedagógus a kilátástalan helyzetre hivatkozva hárít el a munkaköréhez kapcsolódó többletfeladatokat. Általános tapasztalat, hogy a szaktanárok visszavonulnak saját tantárgyuk védőbástyái mögé, és nem vállalkoznak többre, mint hogy az adott tankönyvhöz olykor mereven ragaszkodva „leadják” és számon kérjék az anyagot.

Gyakori vád, hogy a pedagógusképzés nem készít fel megfelelően az iskolai munkára. Részben ezzel magyarázható, hogy a pedagógusok jelentős része hiányos elméleti és módszertani ismeretekkel, olykor elégtelen szaktárgyi felkészültséggel kerül ki a felsőoktatásból. A helyzetet súlyosbítja, hogy a pedagógusképzésbe jelentkezők köre eleve kontraszelektált.

A pályakezdők sok esetben motiválatlanul és felkészületlenül kerülnek az iskolába, és esetenként éles helyzetben kénytelenek szembesülni olyan problémákkal, amelyekkel felkészítésük során még elméletben sem találkoztak. A tehetetlenség érzése, a sorjázó kudarcok gyakran még azoknak fiataloknak is a kedvét szegik, akik tudatosan választották a pedagógusi pályát.

A huzamos ideje működő pedagógusok jelentős részéből hiányzik az értelmiségi attitűd, az általános szellemi-műveltségi biztonság, valamint a – mindezekkel összefüggő – rendszerszerű, problémafelismerő gondolkodás. Bár – ha szigetszerűen is, de – szép számmal léteznek korszerű pedagógiai törekvések, s akadnak olyan kollégák, akik boldogan és önzetlenül osztják meg tapasztalataikat a többiekkel, úgy tűnik, ezek iránt a szükségesnél és elvárhatónál csekélyebb az érdeklődés.

Persze van a pedagógusoknak egy olyan rétege, amely rendelkezik a jobbításra esélyt adó kompetenciákkal. Számos pedagógus kész és képes például a hatékony kommunikációra, és törekszik a munkája során felmerülő konfliktusok megoldására. Sajnos azonban, bár e törekvés tagadhatatlanul jelen van, a többség nem boldogul a halmozódó problémákkal.

A pedagógusok nagy részéről elmondható, hogy szeretne csapatjátékosként működni, általában megvan benne az együttműködésre való hajlandóság. Ez az igény talán annak köszönhető, hogy egyre több olyan problémába ütköznek, amit képtelenek egymaguk megoldani.

Sokukra jellemző a nyitottság, főként az új módszerekre kíváncsiak, és ezeket igyekeznek beépíteni saját gyakorlatukba. Általában azt sajátítják el szívesen, amit közvetlenül hasznosíthatónak éreznek

 

Mint erről már korábban esett szó, ha elmarad a pozitív visszajelzés, a pedagógus hajlamos elveszteni a lendületét.

Támogató környezet híján elkedvetlenedik, feladja a küzdelmet, kiszáll, és iskolai tevékenységét a legszükségesebbekre korlátozza.

A pedagógusok iskolai környezetének meghatározó tényezője az iskolavezetés, illetve a tantestület. Nagyrészt rajtuk múlik, hogy az oktatás és nevelés kudarcaival és sikereivel magára marad-e a pedagógus, vagy valóban egy jól működő csapat részesévé válhat. Ezen a területen nagyon változatos és szélsőséges a kép.

Az iskolai környezet első számú meghatározói nyilván a gyerekek. Ők azok, akik körül – legalábbis az iskolák pedagógiai programjai alapján – az iskolai élet szerveződik. Sok tanár és tanító azonban saját bevallása szerint is fél a mai gyerekektől, bizalmatlan irántuk, sőt olykor ádáz harcot vív velük. Nem tudja kezelni a tévé és internet világában szocializálódó generációt. De nem csupán ez a gond. A többség nem képes nyitni az övétől eltérő (alacsonyabb és magasabb) társadalmi státusú gyerekek (és szüleik) felé. Ennek következtében nem tud bánni velük, hol idegenkedik, hol meg tart tőlük. Egyáltalán nem ritka, hogy intoleránsak, előítéletesek. A tanulók értékelésénél mereven ragaszkodnak saját hagyományos, általában konzervatív normarendszerükhöz. Az elfogadás hiányát a gyerekek megérzik, és ennek megfelelően ők is elutasítóan, olykor bántóan reagálnak. Az így megélt kudarc erősen frusztrálja a pedagógust, és tovább erősíti a tanár–diák viszony harci jellegét.

 

A szülők és pedagógusok viszonyából szinte teljesen hiányzik a partnerség mozzanata.

A pedagógusok az övékétől eltérő társadalmi környezetből származó szülőkkel ugyanúgy nem tudnak bánni, mint a gyerekeikkel. A nevelés két főszereplője között csak ritkán jön létre érdemi kommunikáció. A „mai gyerekek” kezelhetetlenségét a pedagógusok általában a média és a szülők számlájára írják. A hozzászólók véleményéből a kölcsönös egymásra mutogatás közismert jelensége rajzolódik ki. Az egyik oldalon állnak a pedagógusok, akik jobb gyerekeket szeretnének „kapni” a szülőktől, a másik oldalon pedig a szülők, akik az iskolát hibáztatják a gyerekeikkel kapcsolatos kudarcokért, és a pedagógustól várják, hogy megoldja mindazokat a gondokat, amelyekkel ő nem boldogul.

 

A hozzászólások infantilisnak és szervilisnek jellemezték a tanárok „hatalomhoz” fűződő viszonyát.

A felülről, a központból jövő kezdeményezések elutasításán ugyanakkor nincs mit csodálkozni. A szakmai érvekbe burkolt anyagi motivációjú döntések, a gyakran változó (így meg nem szokható és meg nem érthető, „be nem lakható”) elvárások, a hozzá nem értéssel kommunikált (így hiteltelen) új és új irányelvek érthetően fokozzák a pedagógusok feletteseik iránti bizalmatlanságát.

 

kérdés...

 

mond- mi űzné el nyomorát

szívednek

van-e oly kincs benned

mely elérve a mennyboltot

nem röpködne mint gond

de eltölt örömmel?

 

Vagy tör másfele

s álmaink riogatja eleve

- a holnap szele

rajta ér biztos utat

s ihletét nem az erő adja

hanem

a vég

hogy minden elrendezve már? – (szőke)

 

2016. 06. 08.

 

Oldal: Általában az oktatás helyzetéről II. (a tüntetés margójára)
Magam-emésztő - © 2008 - 2024 - magam-emeszto.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat