Magam-emésztő

 Illési gondolatra...

(„az angelus, amely napfényben hozott nemrég,

alkonnyal érkezik: jönnek az őszi esték”?)

„Tavasz: földön fekszem. Két szememet lehunyom

és két karom kitárva

és – mert boldog vagyok – sima tengeren úszom

és visz a tenger árja

s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony

vagyok, mert az esik jól,

de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton

egy harang angelust szól?

Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél?

...mért nem elég egy végzet?”

Űzné talán háborgó nyomorát szívemnek?

...s könnyű álmomat - jaj- ha nem riogatná rém –

gyatra

gond még- annyi hajszás nap után,

akkor a „mért” másfele törne rég- végzete mára

… meg- élném is

itt

víg jelenem már ma – ha bevégzett is szólna arról !

Ám, mikor sötét az ég mint a gyász- s szívemnek

nem öröm

sem „öröm-óda” –

hogy csak a hold vonz és egy-csillaga biztos útja...

- hát- ott sem lennék, egy kormányos vagy matróz,

de lenne rajtam egy szelíd mosoly - úton a vég felé is...

- minthogy a jövőt, így se, úgy se, látom

...még itt - de tűrjem- el- mosolyogva, ami

még csonkán mért is? - ez volna talány már talán?

Hol bánat sújt majd... ezután? -

Így adnám végzetem, a Rák- csillagának – kérdése mégis

éget, miként vezérel

így

s ekként, hogy időzzek magamnak itt, és az égnek untan

még élve, de félig? – (szőke)

2016. 03. 14.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat